„Fölötted ott ragyog az Úr, dicsősége meglátszik rajtad.” (Ézs 60,2b)
Vízkereszt ünnepe után az utolsó héten az Útmutató reggeli s heti igéiben a megdicsőült Krisztus személye ragyog ránk. „Isten gyújtott világosságot a mi szívünkben, hogy Jézus Krisztus arcán felismerjük az ő dicsőségének ragyogását.” (2Kor 4,6; LK) Megdicsőülésekor az Úr Jézus, három tanítványa szeme „láttára elváltozott: arca fénylett, mint a nap, ruhája pedig fehéren ragyogott, mint a világosság. Íme, fényes felhő borította be őket, és hang hallatszott a felhőből: Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, őt hallgassátok!” (Mt 17,2.5) „Az Úrnak neve legyen áldott örökké!” (GyLK 746) Mi se lássunk mást, csak Jézust egyedül! Solus Christus! S zenghetjük a nagy glóriát: „Dicsőség a magasságban Istennek...” (Lk 2,14) „Óvakodj attól, hogy az ige nélkül kalandozva, Krisztust Istentől elszakítsd! Rajta kívül nincs Isten, hogy megtalálhatnám s hozzájuthatnék. Aki tehát Krisztust hallja s látja, legyen bizonyos, hogy Istent hallja és látja.” (Luther) Pál hirdeti: Isten erejének kincse cserépedényekben van; „hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak. Jézus halálát mindenkor testünkben hordozzuk, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen testünkben.” (2Kor 4,7.10) Isten a maga erejét a Megfeszített erőtlenségében jelentette ki (lásd 1Kor 1,25). Krisztus a Lélek által válik jelenvalóvá a mi életünkben. „Mi pedig, (...) mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre.” (2Kor 3,18) Jézus dicsősége ma is megjelenik a világban; mi is őt tükrözzük vissza s legyünk egymás Krisztusává! Első követőinek mondta Urunk: „meglátjátok a megnyílt eget és az Isten angyalait, amint felszállnak, és leszállnak az Emberfiára.” (Jn 1,51; lásd 1Móz 28,12.17) János tolmácsolja a felmagasztalt Krisztus kinyilatkoztatását: „övé a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké. Íme, eljön a felhőkön és... Én vagyok (...) a Mindenható.” (Jel 1,6–8) Pál sem önmagát prédikálja: „Mert nem önmagunkat hirdetjük, hanem Krisztus Jézust, az Urat, önmagunkat pedig mint szolgáitokat Jézusért.” (2Kor 4,5) János látta a megdicsőült Emberfiát, aki „jobb kezében hét csillagot tartott, szájából kétélű éles kard jött ki, és tekintete olyan volt, mint amikor a nap teljes erejével ragyog. Amikor megláttam, lába elé estem, …ő rám tette jobbját, és így szólt: Ne félj! Én vagyok az első és az utolsó és az élő: halott voltam, de íme, élek örökkön-örökké.” (Jel 1,16–18) Karácsony ünnepköre az ősi ároni áldással zárul: „Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg téged! Ragyogtassa rád orcáját az Úr, és könyörüljön rajtad! Fordítsa feléd orcáját az Úr, és adjon neked békességet!” (4Móz 6,24–26) Kérd: „Jézus, mennynek ragyogása, / Járj át tiszta fényeddel!” (EÉ 400,1) G. A.
